A Sors keze
Sétáltam az erdőben. Minden apró zajt meghallottam, a mókust amint átugrott a tölgyfáról a mellette álló diófára, az avarban futó egeret, amint ürege felé igyekezett, a sűrűben megbúvó szarvast. Felismertem a sárgarigó dalát, ahogy köszöntötte a párját. Az érzékeim különlegesen kifinomultak, nem úgy, mint az embereké. A lépéseim nem adtak semmilyen hangot. Bezzeg ők, mintha tehéncsorda vonulna át a sűrűn. Az elfek a természet gyermekei és mi a zöldelfek különösen szeretjük, óvjuk, védjük a természetet, az erdőt, a rétet, az állatokat.
Valami baj van, éreztem. Az erdő is elcsöndesült, elhallgattak az állatok, vészterhessé vált a levegő. A köpenyem elrejtett a leselkedő szemek elől, de hallottam valamit a közelből. Megnéztem közelebbről. Harc volt előttem, a gyűlöletes orkok megtámadtak egy emberlányt. Bár nem kedvelem az embereket, de mégsem hagyhattam, hogy megöljék az orkok csak úgy. A védelmére kellett kelnem. Az orkok négyen voltak. Levettem az íjamat a vállamról és két gyors lövést adtam le. Már csak ketten voltak, de látva, hogy veszély fenyegeti őket, inkább elmenekültek. Hagytam őket és inkább megnéztem, hogy a lány jól van-e.
Szerencsére úgy tűnt, hogy nem mélyek a sebei, de elájult. Ott nem hagyhattam, ezért elvittem a házamba, amíg felébredt. Lefektettem az ágyra. Muszáj volt megmosdatnom, hogy a vért lemossam róla. Levettem a ruháit és meleg vízzel áttöröltem a testét. Akkor láttam csak, hogy nem egy egyszerű lányról van szó. Ő egy igazi szépség, hosszú szőke haja van, magas, karcsú a dereka, szempillái hosszúak. Bekötöztem a sebeit és hagytam pihenni.
Amikor felébredt, nagyon csodálkozott, mert azt hitte, hogy megölik az orkok. Bemutatkoztam, DeMarconak hívnak. Szerinte szép név. Nagyon hálás volt, hogy megmentettem. Amikor rám nézett, furcsa érzés lett rajtam úrrá. Gyönyörű szemei vannak, kékek, mint a búzavirág, mint a legtisztább patak vize. A mosolyától elolvadtam és önkéntelenül is elfelejtettem, hogy én elf vagyok, ő meg ember. Bár volt benne valami éteri, ezért rá is kérdeztem, hogy honnan származik. Elmesélte, hogy ő valójában félelf, mert elf anyját elkapta egy erőszakos ember és magáévá tette. Az anyja megvédte őt, de kitaszítottként éltek odáig. Vándorolt és kereste a helyét a világban. Elöntött valami melegség és azt akartam, hogy meglelje, amit keres, ott mellettem és majd én megvédem őt minden rossztól. Kértem, hogy maradjon velem, amíg felgyógyul és ő boldogan bólintott. Talán én is tetszhetem neki? Nem mertem reménykedni ebben.
Telt az idő és a lány jobban lett. Sol-nak hívták, ami napsugarat jelent. Sol ahogy gyógyult egyre vidámabb lett és sokszor tettünk nagy sétákat az erdőben. Az orkok nem jöttek vissza, ezért bátran csatangolhattunk mindenfelé. A legjobban az erdőben folyó patak partján, egy nagy kövön szeretett üldögélni és nézni a vizet. Én ekkorra már fülig szerelmes voltam belé, de nem mertem közeledni hozzá, pedig láttam, hogy ő is vonzódik hozzám. Csak kerülgettük egymást.
Egy nap felébredve nem találtam a házban Sol-t. Kerestem mindenfelé, egyre kétségbeesetten, átkutatva minden zugot, az erdő minden szegletét, de hiába. Végül lementem a patak partra és ott a nagy kövön találtam az elhagyott láncát, egy arany napformájú medalionnal. Összetört a szívem. Még sokáig éltem az erdőben, de már nem élveztem megszokott békéjét, ezért végül örökre elhagytam…
Az is egy unalmas nap volt. Olyan, mint a többi. Megittam a forró csokoládét és lementem az irodámba. Átnéztem a kapott email-eket, a javát kitöröltem, néhányra válaszoltam. Lesétáltam a gyártási területre. Udvariasan érdeklődtem a termelési vezetőtől az éppen aktuális helyzetről, majd körbejártam a területet. De nem mentem sokáig. Az első sorban megragadta valami a figyelmemet. Pontosabban valaki. És nem is akárki. Egy gyönyörű lány dolgozott ott. Addig még sosem láttam, pedig a szép lányokat nem szoktam elfelejteni…
Mintha villám sújtott volna, gyökeret eresztettek a lábaim. Valahogy meg kellene szólítani. De mit mondjak neki? Végül összeszedtem a bátorságomat és odamentem hozzá. Adtam neki egy gyártásra vonatkozó tanácsot, ami nagyon béna kezdés, a lány persze rögtön átlátott rajtam, de csilingelő nevetéssel tudtomra adta, hogy egyáltalán nem bánja, hogy megszólítottam. Leültünk beszélgetni, megállt az idő körülöttünk. Mintha régi barátok lettünk volna, olyan meghitten társalogtunk. Már évek óta senkivel nem tudtam ilyen közvetlen lenni. Azóta mióta… de hagyjuk, ami elmúlt, elmúlt. Ne feszegessük, mert csak felszakítaná a régi sebeket. Ez a lány csodálatos volt. Hosszú barna haja van, szép őzike barna szemei, fantasztikus alakja és aranyos kis szeplői az arcán, ami nagyon bájossá teszi. Szeret mosolyogni. Egyből kialakult egy feszültség közöttünk, egy érezhető vonzódás a másik iránt. Elhívtam randira és egyből igent mondott. Ezután egyre gyakrabban találkoztunk. A vonzódásból lángoló szerelem lett. Az a másik, régi emlék fakulni kezdett… Bejártuk az országot keresztül-kasul, rengeteget kirándultunk mindketten szerettük a természetet, geocachingeltünk, ha volt egy kis szabadidőnk.
Ma is kirándulni voltunk a Bakony egy érdekes természeti adottságokkal bíró völgyében. Mégis ez életünk legboldogabb napja lett, 2010. április 29. 15:13. Amikor megállt az idő számunkra. A völgy nagyon régi volt, talán még az utolsó jégkorszakból maradt fenn. A közepén patak csordogált, mellette ösvény vezetett. Hatalmas fák voltak keresztben fekve, amiken vagy át kellett mászni, vagy alattuk kellett átbújni. A völgy sziklafalában számtalan barlang volt, néhány nagyobbat meg is néztünk. Már több kilométert haladtunk az ösvényen amikor egyszercsak a lány megállt. Először kővé dermedt, majd elkezdett keservesen sírni.
Gyorsan leültettem a közelben lévő nagy kőre. Nem értettem, hogy mi történt vele, de ő egy kis faházra mutatott beljebb az erdőben. Nagyon hasonlított ahhoz… de nem, nem akarok emlékezni. Kérdeztem, hogy miért sír, mire ő elmesélte, hogy néhány éve játszott egy virtuális online 3d-s fantasy játékkal, ahol véletlenül megismerkedett valakivel, egy sráccal aki nagyon kedves volt vele és ő is szerette a fiút. De akkoriban volt egy zűrős barátja, aki nem nézte jó szemmel, hogy egész nap a gépen lóg és egyik napról a másikra kiköttette a netet. Ez régen volt és már nem is számít, csak amikor meglátta a kunyhót, akkor előjöttek az emlékek. A szívem a torkomban kezdett dobogni és megkérdeztem tőle, hogy hisz-e abban, hogy egy fiút és lányt örök életre összeköthet a szerelem? Kicsit furcsán nézett rám, de igennel válaszolt. Elmeséltem neki, hogy azzal a játékkal én is sokat játszottam és azért hagytam abba, mert elvesztettem a szerelmemet, aki egyik napról a másikra eltűnt. Sokáig nem is tudtam nőkre nézni amíg nem ismerkedtem meg vele… Mondtam neki, hogy csak egy nyakláncot találtam a patakparton egy aranynappal. Erre benyúlt a pólója alá és előhúzta a nyakláncát az aranynappal!! A boldogságunk leírhatatlan volt, elvesztettük egymást, de a sors úgy akarta, hogy ismét egymásra találjunk !!! Soha többé nem fogjuk elhagyni a másikat !!
további történeteket olvashatsz a jövőből a A Jövő Emlékei blogon